 |
| Pestszenterzsébet - Kossuth Lajos utca |
1973-ban születtem Budapest szélén, Pestszenterzsébeten (korábban Erzsébetfalva.)
Édesanyám (aki az Erzsébet nevet viselte) nem lett építész, de az Erzsébet-híd tervezésében még részt vett, később diszpécserként dolgozott egy nagy szocialista vállalatnál. Édesapám ugyanott esztergályos és elektroműszerész volt. Mindketten nagyon jó kézügyességgel rendelkeztek, Apunak az eszterga nemcsak munkaeszköz, hanem hobbi is volt, lakásunk számos tárgya az ő keze munkáját dicséri. A gyárban összeállított gépek miniatűr makettjét is elkészítette, illetve elektronikus gitárokat tervezett és épített.
Anyai nagymamám közel lakott hozzánk, a legtöbb időt - öcsémmel és két unokanővéremmel együtt - nála töltöttük hétköznapokon, amikor a szüleink dolgoztak.
Nagymamám 1912-ben született. Természetes módon tudott és szeretett kézimunkázni, az hiszem, az ő korosztálya felé ez egyfajta elvárás is volt. S mivel életének jelentős részét a fővárosban töltötte, meg is tehette, hogy délutánonként, a főzés és a házimunka végeztével a kézimunkának szentelje szabadidejét.
Úgy értem, hogy nem várták kerti teendők.
Lakásában volt ugyan egy fekete-fehér televíziókészülék már ekkor, de emlékezetem szerint nagyon ritkán volt bekapcsolva. Igaz is, minek ment volna? A szabadidő nem végtelen, és a kézimunka mellett olvasni is szeretett.
Leggyakrabban csipketerítőket horgolt a lakás számára, vagy mellényt, sálat, sapkát kötött karácsonyi ajándékképpen nekünk. Hímzett is, főleg párnahuzatokat. Arra nem emlékszem, miből is dolgozott, talán újságokból vette a mintákat. A piacon pedig előrajzolt terítőket lehetett kapni.
Az, hogy a Nagyi kézimunkázik, természetes volt, mint ahogy sok más dolog az életben. A kedvet mégis inkább Anyu hozta meg hozzá. Ő 1946-ban született. Szeretett kipróbálni sokféle dolgot. Nemcsak a hagyományosat, az újakat is. Új recepteket a konyhában, szabás-varrást, az akkor divatosnak számító technikákat, makramét, subázást. Egyaránt gyűjtötte a receptújságokat és a Fürge Ujjakat. Nagy, keresztszemes terítőket is készített, az egyik legszebb sajnos a halála miatt maradt befejezetlen. Ügyes keze volt mindenhez, én meg - kevesebb kitartással ugyan - de szintén mindent ki akartam próbálni. Persze belefogtam nagy hévvel, azután jött másvalami, ami felkeltette az érdeklődésem, és így kevés dolgot fejeztem be. De azért újra és újra visszatértem a kézimunkához valamilyen formában, sőt egy-két saját kötésű darabom is elkészült. Akkoriban még inkább csipke-, norvég- vagy fonott mintával. Az általános iskolában pedig volt kézimunka szakkör, így oda is jelentkeztem.
Később iparművészeti szakközépiskolában szerettem volna továbbtanulni. Ám jóval józanabbul gondolkodó szüleim elmondták: egy ilyen középiskola után az iparművészeti főiskolát is el kellene végezni, és azontúl az számíthat valamiféle boldogulásra ezen a területen, akinek nemcsak tehetsége, hanem kapcsolatai is vannak. A mi családunknak pedig nem volt semmiféle ismeretsége művészeti területen. Nem erőltettek rám semmit, de nem is örültek annak, hogy kedvenc időtöltésemet komolyabbra fordítanám. Jobban örültek volna valami "kézzelfoghatóbb" szakmának. Ezt belátva nem kevés kacskaringóval, de tényleg hasznavehetőbb végzettségeket szereztem, ami - visszatekintve - egyáltalán nem vált káromra. A kézimunka pedig megmaradhatott szerelemnek.
Engem gyerekkoromtól fogva elvarázsolt minden, ami a színek, anyagok, formák körül forgott, elég volt, ha kaptam pár ceruzát és papírt, nem volt velem több gond.
Ilyesmi volt a kézimunka is, és általában minden foglalatosság, amelynek során a saját kezemmel valamiből valamit létrehoztam. Anyu újságjait én is rongyosra forgattam, és közben a fejemben terveztem a saját darabjaimat.
Később persze sok más hobbitechnikát is elsajátítottam, rajzolni tanultam, és a beszerezhető régebbi német Burdákból szabtunk-varrtunk az unokanővéremmel. Egész jó eredménnyel. Azután zsugorkáztam, akvarelleztem, játszottam a decoupage technikával, illetve pirografikával (fa alapanyagra égetett minták készítése.) Sok egyebet is kipróbáltam, és szinte mindet élveztem.
Miért maradt mégis a kötés alapvető az összes közül? Talán mert máig is lenyűgöz az a végtelenül egyszerű és többezeréves technika, amelynek során mindenféle bonyolult szerkezet nélkül a folytonos szálból felületet, textíliát hozunk létre. És a kézikötés során bármilyen formát, szabásvonalat, mintát, díszítést kialakíthatunk - a varrásnál jóval egyszerűbben, és anyagveszteség nélkül.
Rugalmas, tartós darabokat készítünk így. És ami nem elhanyagolható: ez a hobbi igazán mobilis. Ha útrakelünk, elég a fonalat, egy pár kötőtűt és egy mérőszalagot bekészíteni. Ennyi az egész. Ha nagyon akarjuk, még mehet mellé egy ív papír és ceruza a tervezéshez. Kevés olyan hobbitechnika létezik, amelyhez ilyen kevés dolog kell. Én nem szeretek sehol sem tétlen várakozni, a kötés viszont sok helyen velem lehet.
Könnyen elképzelhető, hogy a varrás jóval bonyolultabb dolog, kell hozzá hely, de még jobb egy külön szoba, ahol szabni, vasalni, fércelni, gombostűzni, stb. lehet.
Sokáig hímeztem is, főleg keresztszemest és gobelint, de az elsősorban díszítőtechnika. Nem létrehozunk vele valamit. Én a dísztárgyaknál jobban szeretem a praktikus darabokat. De a fő gond inkább az volt, hogy a szemem egyre gyengébb lett ahhoz, hogy kövessem a mintát. A kötésnél viszont a saját fejem után megyek. Mindig tanulok új dolgokat, de nem mintaleírásból dolgozom. Azok legfeljebb ötleteket adnak. (Azért érdemes itt megjegyezni, hogy sokat fejlődtek a mintaleírások a születésem időpontjához mérve. Ma már egy karöltő vagy bármilyen szabásvonal kialakítását a technikára jellemzően adjuk meg - vagyis például szaporítással, fogyasztással -, míg a régi fekete-fehér leírásokban még többnyire csak a varráshoz használatos szabásminták voltak, azokat kellett követni valahogyan, majd a kész részeket összevarrni. Ma már sok helyen mindenféle varrást kiiktatunk a kötésből, és egyszerűen egymáshoz kötjük a részeket.)
Nagymamám korában talán még "kötelező" tudnivaló volt a kézimunkázás a lányok számára, Anyu idejében inkább hasznos időtöltés. Az akkori felfogás szerint olyan tevékenység, amivel pénzt takaríthatunk meg. Ha otthon megvarrjuk, megkötjük a szükséges ruhadarabot, kihímezzük a terítőt, akkor nem kell a boltban pénzt adni érte (illetve csak az alapanyagokért.)
És akkoriban ez tényleg működött. Ma már nem így van, a kézimunka elsősorban hobbi, méghozzá nem is olcsó mulatság. Azt szoktam mondani, hogy kézzel készült holmit viselni - akár mi készítettük, akár megvásároltuk - luxus. Ezt tudomásul kell venni. És nemcsak azért, mert nagyon időigényes dolog. Tényleg az. De a legfőbb, hogy az alapanyagok drágák. Akkor is, ha itthon választunk olcsóbb akril vagy esetleg természetes szálú fonalat hozzá. Mindenképpen jóval többe fog kerülni - a munkát nem is számítva - mint egy bolti, géppel készült darab.
Éppen ezért csak annak érdemes ilyesmibe fektetnie, aki hosszabb időre tervezi meg a ruhatárát, nem egy-egy szezonra.
Mégis, ahogy egyre változatosabb színvilágú és textúrájú szálakból választhatok, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne vágjak a nagy kalandba - ruhadarabbá varázsolni a fonalat, amibe beleszerettem. Ez látszólag nagyon egyszerűnek tűnik. Valójában azonban a tervezés része a legnehezebb és egyúttal a leghosszabb.
Sok szempont van: ne nyúljon meg a kész holmi, könnyen lehessen kezelni, kényelmes és praktikus legyen a mai életünkhöz. Ez utóbbi nagyon fontos szempont. Mert az embernek sokszor vannak extrém ötletei, de azután rájön: a kevesebb mindig több. Én igyekszem olyan ruhákat tervezni másoknak, amit én is felvennék, amiben jól érzem magam, nem akadályoz, nem kényelmetlen, sok más ruhadarabomhoz is megy, mégis van benne valami többlet: maga az anyag szépsége, amit az egyszerű minta, a még egyszerűbb szabásvonal hangsúlyoz.
Nagyon szeretem a buklét, a többszínű, de természetes árnyalatú fonalakat, az ötletesen egyszerű szabásvonalakat, a bővebb, laza dolgokat.
Munkáim egy részét a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrizte, és iparművészeti alkotásnak minősítette.
Korábban több kiállításon is bemutatkoztam velük, ma már inkább az új darabok tervezésére és mintaleírások készítésére fordítom az időmet. Évekig dolgoztam textilipari területen, végzettségemből adódóan elsősorban fordítóként.
Örömteli felkérés volt, amikor a Kós Károly Alapítvány néprajzi pályázatának díjaként készíthettem el az Esztramos nevű darabomat.
Kézimunka oldalamat Napmátka műhely címmel 2007-ben indítottam, három évvel később hoztam ide, ahol jelenleg is üzemel, naplóbejegyzéseivel 2018 nyarától jelentkezem.
