2018. szeptember 11., kedd

Szeptember színei


Középkorú férfi nyit be a helyi kisbolt ajtaján. A mezőgazdaságban vagy az erdészetnél dolgozhat, mint errefelé sokan. Nem tudom biztosan. A nevét sem, de arcról ismerem. Dicsértessék, áldás, békesség - köszön. Megüti városi fülem, pedig nem először hallom itt. Az eladó srác - maximum harmincas - régi és új verdák, járgányok megszállottja - a legnagyobb természetességgel viszonozza. Mindörökké. Áldás, békesség. 
Nem mondom, hogy mindenki így, de ez itt kicsit sem szokatlan vagy feltűnő. Az élet része. Sokszor az az érzésem, hogy errefelé valahogy csak ugrott egyet-egyet a történelem kereke, és egyszerűen kimaradtak korszakok. Pedig dehogy. Mégis más a ritmus, más a gondolkodás, nem is könnyű megszokni a nem idevalónak.
A szomszédos falu postáján ebédszünet, a boltok délután alig vannak nyitva. Este vagy sötétedés után egy sem. Ahogy a kiskapukat is bezárják addigra, télen jóval előbb. A vasárnapi nyitvatartás kérdése itt régen sem volt kérdés meg azóta sem, mert soha nem volt nyitva semmi sem ünnepnap. A temetőben örökre szólnak a sírhelyek, nem kell újraváltani. A mindig gondozott sírokon évszázadok óta ugyanazon családok nevei, akikkel ma is találkozunk a falu utcáin. A csirkék a kerteken kivül is keresgélnek, a teheneket este behajtják fejésre. És van terepjáró meg kistraktor, meg mobiltelefon és internet. És van, hogy lovaskocsi hozza a fát. Van valami örökké változó és mégis ugyanaz, valami rögzült is ebben a tájban.

Apuval még továbbra is a magyar meséket olvassuk koraeste a teraszon, igaz, pár napra felfüggesztettük, mert a padláson kezembe kerültek a régi, családi fényképeink és lehoztam neki a változatosság kedvéért. Amúgy is könnyebb felidéznie dolgokat képek segítségével. Így hát most szünetel a meseolvasás, pedig már majdnem a felénél tartunk Benedek Elek hatalmas gyűjteményének.

Kiváncsiságból utánanéztem, de nemigen találtam elemzéseket a népmeséink visszatérő elemeiről. Pedig a fent vázolt életkép eszembe juttatja a bennük rögzült, szinte kötelező mondatokat. Ha valaki érkezik, köszön illendőképpen. Ha szállást kér, mindig isten nevébe' kéri, s a válasz mindig ez: Istené a szállás. S ha másnap köszönetet mondva útra kel, istennek ajánlják. Egyszerű emberek szájából hangzik el mindez. Milyen szépen kifejezi a nyelv, nemcsak azt, hogy amit adni tudunk, azt tőle kapjuk, de azt is, hogy akit befogadunk, azt úgy fogadjuk be, mint őt magát. Nem kötelező és üres formula ez, nem vallási előírás, hanem a közös alap, a közös nyelv, a közös társadalomkultúra működőképesnek bizonyult példája, ahol mindenki érti és érzi jogait és kötelességeit, és azt is, amikor valamit ezen felül kap.

Úgy gondoltam, hogy minden hónapban legalább egy fényképsorozatot is közzéteszek, amit itt a Bódva-völgyben, Magyarország északfokán készíttem. Szeptember lévén a tavalyi vadszőlő képeimből válogattam, illetve csináltam egy kis montázst. Akkor már augusztus végén piroslott tőle a táj, idén még mindig zöld, elvétve látni csak piruló leveleket.

Azt olvasom, hogy ez a növény kedveli az ártereket, és valóban, a legszebb képeket a falu melletti malomépület közelében, gyakorta vízzel borított területen készítettem. De nem látszik válogatós növénynek, a helyiek gyakran bosszankodnak is rajta, hogy kéretlenül mászik nemcsak kerítésre, de a haszonnövényekre is.

Mindenesetre hasonlíthatatlanul gyönyörű.