2019. március 9., szombat

Télutó

A háború utáni napokban egy rozoga kis szövőszéket sikerítettünk talpra istenhegyi házunk egyik kamrácskájában.

Népünnepély volt az egész család számára, amikor ügyes sógorasszonyom befűzte a nyüstöt, megfeszítette a felvetett fonalat s fürgén elindult az orsó ide-oda futkározó útján a szálak között. Valami megnyugtató élethangú ritmusa van egy csattogó szövőszéknek. Nem valami finom gyapjú, vagy színes pamut, ami a szövőszéken nyújtózik. Csak szerény, fakó kenderfonal tekeredik a hengerre, s a szövőszék melletti kosárban gyerekfej nagyságú tarka-barka gombolyagok várják, hogy a csévére kerüljenek. Kezembe vettem egy ilyen nagy labdát, elnézegettem. Fellaskázott, összevarrogatott csíkokból gombolyították szorgos női kezek. Rongyból.

Abban az elsodort ántivilágban színes gyapjúgombolyagok lakták a kosarat, s a rámán finom, sodrott pamuthurokba csomózta egy kedves, elporladt kéz a keleti virágokat. Vastag, puha perzsaszőnyeg készült hol az egyik, hol a másik fészekrakó fiú számára. Mi menyek, untuk a csomózást; nem becsültük, csak az antik szőnyeget. Különösen én voltam a válogatós, kritikus. Ez a szín se tetszett, az se. Semmi fonal nem volt nekem elég selymes, elég puha és fimom. Mosolyogva forgattam a rongylabdát a kezemben, s olyasmi jutott az eszembe, hogy ki a garast nem becsüli, a forintot nem érdemli.

Sebaj. Fő, hogy csattog a szövőszék és készül a szőnyeg - ha rongy is. Széles búzakék csíkkal indul. Anyám réges-régi téli pongyolája elevenedik meg előttem. Gyerekbetegségek jutnak az eszembe. Szinte érzem a mézes hársfatea illatát. Utána a piros, az én kötényem volt valaha, iskolás koromban. Emlékszem tintafolt volt a zsebén. Rozsdás színű csík következik, az uram házikabátjának a foszlányai. A zöld a sógorom vadászmellénye, a sárga egy reggelizőabrosz. Erről eszembe jut a nagymama kalácsa. Foszlós belének, ropogós héjának jó íze ma is a számban van. Nagy kékvirágos csészében tejszínes kávé, a sárga abrosz közepén üvegtálban sűrűcukros sárgadinnye befőtt. Névnapi uzsonnák, gazdasszony büszkeségek néhai hordozója, selyem damaszt abrosz, keskeny sárga csík, megannyi rajzó emlék. Aztán egy fekete vonal, családi gyászruhákból eszembe hozza a koszorúk illatát, a borzadályt, amit akkor még nekem egy ravatal jelentett. Azóta nincs már szívem félelmére a halál, nincs fekete ruhákhoz kötve a gyász. Fehér piké rongyok, az unokáim elnyűtt kabátkáit jelentik, a rózsaszínű egy gyerekszoba-függönyt, a lila egy vendégpaplan huzatát, a narancssárga egy régi báliruhát, a szürke egy úti kosztümöt, melyben fiatalon és szerelmesen Itáliában jártam, s a barna egy öreg, meleg kendőt, melyben vizet hordtam a városkúti forrásból az ostrom alatt. Fellaskázva, összetoldogatva sok nemzedék öröme, bánata van felgombolyítva és csíkokba szőve előttem.

Rongyszőnyeg, szép szőnyeg, mesélő szőnyeg. Nincs az antik perzsa, az a vagyont érő bokhara, mely drágább lehetne az én szívemnek máma. Ronggyá lett életünkből újat, hasznosat, szerényet, emlékeztetőt sző össze ősi asszonymesterséggel kis sógorasszonyom. 

Szaladgál a hajócska, csattog a szövőszék. Hallgatom, nézem, és azt gondolom, hogy egy hatalmas kéz ezt a népet laskázta fel, toldozgatta össze, hogy fennhéjázó, úrhatnám, ronggyá lett mivoltát valami új, szerény, hasznos dologgá változtassa.

Valami meleg hála, mély bizakodás önti el a szívemet. Fuccsba ment bálok, kalandozások, szétfoszlott álmok, ambíciók, behegedt gyászok, eltűnt remények, egész rongy életünk Isten kezébe került. Szétszabdalt, felgombolyított és új bordában új mintát vett fel.  Jár a vetélő, csattog a gép és ebből a rongy emberanyagból, a nagy Takács, úgy érzem, valami jobbat, igazabbat készül kihozni.

Egyszerű, szegényes, magyar otthonok sikált padlóján, ha rongyszőnyeget láttok, letörölt lábbal, illő tisztelettel lépjetek rá asszonyok. Mi magunk vagyunk az a szőnyeg, Isten irgalmából nem szemétre lökve, meg sem is égetve, hanem a jövendő lába alá terítve, hogy rajtunk általmenve új nép haladjon teremtő Mestere felé.

(Zs. Tüdős Klára: Rongyszőnyeg - az Isten markában c. kötetből)


Elkezdtem gyűjteni Zsindelyné Tüdős Klára könyveit az utóbbi időben. Azokat is, amelyeket ő írt, illetve amit róla írtak. Testvéremnek, sógornőmnek köszönhetően egyre több van. Érdekes számomra ez az asszony. Több szempontból is. Nyilván - e naplóhoz kapcsolódva - a népművészet ihlette ruhatervezőt kellene első helyen említenem, de ugyanúgy érdekes számomra a néprajzkutató, a politikus-feleség, a sokféle tehetséggel és tevékenységgel megáldott nő, mint az Istenbe kapaszkodó ember. Életörömével segít nekem árnyalni a református gondolkodásról alakuló - eddig igencsak egyoldalú - képem.

Tehát őt olvasom és róla olvasok pár percben este, lefekvés előtt. Ennyi jut, nem baj.
A böjti szelek ellenére a metszést és a tavaszi kerttakarítást már elkezdtem odakint, bár azt nem lehet mondani, hogy jól állok.

Közben elkészült még ez az egyszerű sál (a felső képeken), a Télutó nevet kapta a színei, főleg a februárra jellemző rézvörös és rozsdabarna okán. Régóta őriztem már ezt a kedves fonalat, de önmagában még nem használtam semmire, csak más fonallal együtt. Ennek is eljött az ideje. Közben elkezdtem a magam részére egy horgolt virággyűjteményt, a tél végén minden este megpróbáltam elkészíteni egyet-egyet, mindig mást (két- és háromdimenziósat) és ami megtetszett, azt dokumentáltam a jövőre nézve. Talán a mintavirágokból is összeáll idén valami.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése