2019. április 10., szerda

Milyen a jó horgolótű?

Ha egy szóval akarnék válaszolni erre, azt mondanám: kényelmes. De szeretnék egy kicsit bővebben is írni erről, mert azt tapasztaltam, hogy nagy általánosságban csak az acél és az alumínium, esetleg bambusz/fa hegyű tűkről esik szó, no meg a népszerű ergonómikus nyelekről.

Annak idején, amikor gyerekkoromban kézimunkázni kezdtem, Anyu tűit használtam. Ez így is maradt később hosszú évtizedeken keresztül. Sőt, ezek a tűk a mai napig tökéletes állapotban vannak, vagyis kiszolgálnak több nemzedéket, nem törnek el, nem esnek szét, nem hajlanak el, megkockáztatom: örök életű darabok.

Mindebből az következik, hogy semmi szükség nem lenne a cseréjükre. Kisebb méretben jellemzően acél tűk műanyag nyéllel, a nagyobb méretűek pedig aluminiumból készültek, akárcsak manapság.

Mégis, néhány éve én is a csapdájába estem a fogyasztói társadalomnak avagy a széles és vonzó kínálatnak. Először csak olyan méretű tűket vásároltam, amelyek nem voltak a megörökölt gyűjteményemben, később - különösen a fényképezés okán - olyan tűkre is elcsábultam, amelyek egyszerűen szépek. Persze a praktikum, a használhatóság ezeknél is fontos.

Az itt következő néhány mondatban azoknak szeretnék nem tanácsokat, inkább szempontokat adni, akik most ismerkednek a horgolás örömével, kihívásaival és talán az első tűiket vásárolják, vagy már kézimunkáznak egy ideje, és új tűket is kipróbálnának.

Először is néhány szót szólnék arról, hogy milyen, horgoláshoz használatos tűk léteznek (a tuniszi horgoláshoz használatos speciális tűkről most nem írok.)

Ami a tű (hegy) kialakítását illeti, kétféle típus elterjedt, az úgynevezett Bates-típusú hegyek (a képen felül) és a Boye-típusú hegyek (a képen alul.)
Európában szinte kizárólag a második típussal találkozunk, amennyiben fémhegyű horgolótűt választunk. Ennek a hegye a horog felé elkeskenyedik, és a horog a tű vonalából kissé kiemelkedik, előre dől. Aki ezzel a típusú tűvel tanult horgolni - mint sokan közülünk - annak bizony komoly kihívás lehet az első típusú hegy használata, ahol a horog egy síkban van a heggyel, illetve magával a tűvel. Mondhatjuk, hogy erre a tudományra semmi szükség, maradunk a jól bevált hegyeknél. Azonban érdemes tudni, hogy aki fából vagy bambuszból készűlt tűt választ, az nagy eséllyel Bates-típusú tűt fog kézbe, hiszen ezeket az anyagokat így egyszerű - esztergálásal - alakítani.
Találkozhatunk még a két tűtípus kombinációjával is, ahol a horog egy vonalban van a heggyel, de a nyak a horog felé elkeskenyedik.

A horgolótűk többnyire fémből, fából, bambuszból, esetleg műanyagból készülnek. A kisebb méretűek a nagyobb megterhelés okán acélból, a nagyobbak aluminiumból. Léteznek teflonbevonattal is. Műanyagból csak kifejezetten nagy méretű tűket találunk.
Nyilvánvaló, hogy a fémhegyű tűkön a fonal jobban csúszik. Ugyanakkor figyeljünk a tű kidolgozására is, különösen a horog és a nyak környékén, mert sajnos találkozunk kissé érdes fémfelületekkel is, amelyeken a fonal könnyen megakadhat. Tehát válasszunk jó minőségű tűket!

Figyeljünk oda a horog magasságára is. Ez tulajdonképpen a tű feje, amely lehet hegyesebb, gömbölyűbb, alacsonyabb vagy magasabb is. Ezért két azonos méretű tűvel is egész másképpen tudunk horgolni. Ne felejtsük el, hogy van, aki szorosabban, van, aki lazábban horgol. Nyilvánvaló, hogy a hegyesebb fejet könnyebb beszúrni a megfelelő helyre, viszont a magasabb, csúcsosabb horog áthúzása több helyet (nagyobb hurkot) igényel, így nem tudunk olyan szorosan horgolni vele, mint egy kisebb fejű (de ugyanolyan méretű) tűvel.

Meztelen vagy nyeles tű? Ez is jó kérdés. Véleményem szerint a nyél nélküli fém tűket azok tudják jól és egyátalán használni, akiknek kényelmes helyen van az ujjtámasz (az a bizonyos lapos rész, ahol többnyire a tű méretét is feltüntetik.)
Akiknek ez nem megfelelő helyre esik, azok vélhetőleg nem fognak ilyen tűket használni, hanem valamilyen nyeles tűt választanak.

Ez a szempont ismét átvezet egy következőhöz: a kéztartáshoz. A kézimunkázók szinte kivétel nélkül késtartással vagy tolltartással horgolnak. (Én az első csoporthoz tartozom.) Már ez a tény is alapvetően befolyásolja, hogy mely tűket éreznek kényelmesebbnek. Az is lényeges lehet, hogy mennyire elől vagy hátrébb fogják a horgolótűt. Láttam már olyan horgolót is, aki az ujjtámaszt a nagyujja és a mutatóujja között fogja és a tű fejét a középső ujjával irányítja. Erre például én képtelen lennék... És persze vannak kisebb és nagyobb kezű kézimunkázók hosszabb és rövidebb ujjakkal... és akkor már el is érkeztünk az ergonomikus horgolótűk kérdéséhez, illetve ahhoz a kérdéshez, hogy vajon azok valóban kényelmesek-e, s ha igen, akkor kinek.

Azt hiszem, a fenti szempontok fényében erre azt a választ kell adnom, hogy biztos sokaknak kényelmesek az utóbb említett tűk, de egyrészt azokból is többféle van, másrészt nem biztos, hogy mindenkinek kézre áll.
Az én tapasztalatom az, hogy az ergonomikus tűnyelek sok esetben vastagabbak más horgolótűknél, és akinek kicsi a keze, ez nem biztos, hogy előny. Mint már említettem, máshol és másképp fogjuk a tűket, így a nyél kialakítása vagy a segítségünkre lesz a horgolásnál, vagy nem. Nem véletlen, hogy az Addi is kihozott egy második sorozatot a Swing nevű horgolótűiből Swing Maxi néven, ahol a fémhegy hosszabb, mint a korábbi termékcsaládnál.

Támogatom viszont a lapos és jó fogású, puha nyeleket (pl. Knit Pro Silver), nekem ezek a kényelmesek, különösen, ha a hegy nem túl hosszú.
Fa- és bambuszfejű tűket pedig csak a lazán horgolóknak ajánlok, különben rövid életűek lesznek ezek a szépségek. Ha a fa luxusára vágyunk, válasszunk fém tűt fa nyéllel (pl. Addi Olive.)

De nemcsak szorosabban vagy lazábban horgolunk, van, aki a tűt is szorosabban, van, aki lazábban fogja. Sokan panaszkodnak viszont a kezük, a csuklójuk kifáradására, fájdalmára. Ha valaki ilyet tapasztal, az kipróbálhat esetleg egy másféle tűt vagy megtanulhat egy másik kéztartást. De ami a legfőbb, talán ideje letenni egy kis időre a kézimunkát és más dologhoz kezdeni.

Megvallom őszintén, nekem sosem okozott fájdalmat, görcsöt, gyulladást sem a horgolás, sem a kötés, de nem is jutott rá időm, hogy fél napokat kézimunkázzam. Bármennyire is szeretem, talán egy évben 2-3 alkalommal tudok egyszerre két órát kézimunkázni, a napok nagy részében jó, ha jut félóra rá. A család és az állatok ellátása mellett mostanában ismét a kerté az elsőbbség, de a virágzó gyümölcsfák alatt tervezni, fejben alkotni, fonalak és minták sorsáról gondolkodni azért lehet!

(A kötőtűkkel kapcsolatban más szempontokat is megemlítenék, talán erre is sor kerül egyszer.)

2019. március 15., péntek

Viola

A csillagok nagy tűzjátéka fényét,
A hold világát, e szép, égi békét, 


Viola felhők bárkáit az estben,
Amint rajtuk a semmiségbe lebben, 


A füzesek mély bánatát az éjben,
Nyárfák ezüstjét fekete fehéren. 


Mindent odaadtam nektek, ami szép volt,
Versekbe szőttem. Életem ezért volt. 


Enyém csak egy nagy honvágy, méla, csendes.
Ne nyúljatok a meztelen szivemhez.

 (Juhász Gyula)

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy csak egy-egy befejezett darab után és kapcsán született új bejegyzés itt a naplóban. Nem így terveztem, tervezem, de most sincs másképp. Bajnak sem baj, jön a jó idő, tehát írásra ritkán lesz mód, azt hiszem. A hónapokhoz kapcsolódó fényképsorozat is vár a folytatásra.
Ha minden hónapban elkészülhet egy-egy új darab, már elégedett lehetek, de ha nem így lesz, akkor másképp. Tervből mindenesetre van bőven.

De beszéljek inkább a képeken látható Viola sálról. A véletlen hozta úgy, hogy éppen ebből a fonalból készült, nem pedig az a szándék, hogy rácáfoljak azokra, akik úgy látják - egyébként nem alaptalanul -, hogy mindig földszínekkel dolgozom.

Télvégi kiárusításban, hazai boltban akadtam rá erre a fonalra, és csak néhány - nyilván kevésbé keresett - színre vonatkozott az akciós ár. Ezekből választottam és szerencsém is volt. Értem ezt úgy, hogy én személyesen, üzletben nem tudok vásárolni, vagyis mindig rendelem valahonnan a fonalat. Így benne van a rizikó, főként egy kézzel festett, semi-solid Malabrigo fonalnál, hogy milyen lesz a szín. Az árnyalatokkal többnyire nincs gond, inkább a színmélység, a világos és sötétebb részek gyakorisága, hossza, váltakozása, különbsége lehet más és más minden egyes motringban. És éppen ez a lényeg. Mert ha nincs nagy különbség (vagyis a fonal közel egyszínű), akkor nincs csodálatosabb a semi-solid festésű fonalnál, gyönyörű mintaképet ad. Ám ha gyakran váltakoznak nagyon világos és jóval sötétebb szakaszok, akkor a motring lehet festői és izgalmas, de inkább egy simakötésű darabban érvényesül mint egy gazdag mintás felületen.

Úgy is mondhatnám, hogy vagy szín, vagy minta, együtt a kettő általában egymás rovására van, szemzavaró.

Ahogy azonban feljebb írtam, szerencsém volt, két olyan motring érkezett, amelyben kevés és csak kicsit világosabb szakasz volt, így a mérleg nyelve nem billent át, a festés izgalmasan kiemelte a virágok mintáját.

A funkcionalitás okán a belső, nagyobb virágok sűrűbb, a külsők levegősebb felépítésűek. A sál merinó gyapjúból készült, így nemcsak dekoratív célú, de egyúttal meleg és puha érzetet nyújt. A virágokat - ahogy a korábbi munkáimnál is - ismét varrással illesztettem egymáshoz, mert így van lehetőségem a kész virágokmotívumokkal több összeállítást is kipróbálni.

A sálnak két egyforma felépítésű szárnya (oldala) van, így szimmetrikusan is hordható, de aszimmetrikusan is. Nem szükséges brossal összefogni, a virágokat egymás közé lehet csúsztatni úgy, hogy összekapaszkodnak.

Nem szóltam még az angol elnevezéséről. Ezúttal nem is angol, hanem latin. A miserere nobis nevet kapta két okból is: a gyönyörű violaszín a katolikus liturgiában a bűnbánat színe, és éppen most, a nagyböjt elején készült el.

(Jóval több kép a sálról a Munkáimból menüpontban látható.)

2019. március 9., szombat

Télutó

A háború utáni napokban egy rozoga kis szövőszéket sikerítettünk talpra istenhegyi házunk egyik kamrácskájában.

Népünnepély volt az egész család számára, amikor ügyes sógorasszonyom befűzte a nyüstöt, megfeszítette a felvetett fonalat s fürgén elindult az orsó ide-oda futkározó útján a szálak között. Valami megnyugtató élethangú ritmusa van egy csattogó szövőszéknek. Nem valami finom gyapjú, vagy színes pamut, ami a szövőszéken nyújtózik. Csak szerény, fakó kenderfonal tekeredik a hengerre, s a szövőszék melletti kosárban gyerekfej nagyságú tarka-barka gombolyagok várják, hogy a csévére kerüljenek. Kezembe vettem egy ilyen nagy labdát, elnézegettem. Fellaskázott, összevarrogatott csíkokból gombolyították szorgos női kezek. Rongyból.

Abban az elsodort ántivilágban színes gyapjúgombolyagok lakták a kosarat, s a rámán finom, sodrott pamuthurokba csomózta egy kedves, elporladt kéz a keleti virágokat. Vastag, puha perzsaszőnyeg készült hol az egyik, hol a másik fészekrakó fiú számára. Mi menyek, untuk a csomózást; nem becsültük, csak az antik szőnyeget. Különösen én voltam a válogatós, kritikus. Ez a szín se tetszett, az se. Semmi fonal nem volt nekem elég selymes, elég puha és fimom. Mosolyogva forgattam a rongylabdát a kezemben, s olyasmi jutott az eszembe, hogy ki a garast nem becsüli, a forintot nem érdemli.

Sebaj. Fő, hogy csattog a szövőszék és készül a szőnyeg - ha rongy is. Széles búzakék csíkkal indul. Anyám réges-régi téli pongyolája elevenedik meg előttem. Gyerekbetegségek jutnak az eszembe. Szinte érzem a mézes hársfatea illatát. Utána a piros, az én kötényem volt valaha, iskolás koromban. Emlékszem tintafolt volt a zsebén. Rozsdás színű csík következik, az uram házikabátjának a foszlányai. A zöld a sógorom vadászmellénye, a sárga egy reggelizőabrosz. Erről eszembe jut a nagymama kalácsa. Foszlós belének, ropogós héjának jó íze ma is a számban van. Nagy kékvirágos csészében tejszínes kávé, a sárga abrosz közepén üvegtálban sűrűcukros sárgadinnye befőtt. Névnapi uzsonnák, gazdasszony büszkeségek néhai hordozója, selyem damaszt abrosz, keskeny sárga csík, megannyi rajzó emlék. Aztán egy fekete vonal, családi gyászruhákból eszembe hozza a koszorúk illatát, a borzadályt, amit akkor még nekem egy ravatal jelentett. Azóta nincs már szívem félelmére a halál, nincs fekete ruhákhoz kötve a gyász. Fehér piké rongyok, az unokáim elnyűtt kabátkáit jelentik, a rózsaszínű egy gyerekszoba-függönyt, a lila egy vendégpaplan huzatát, a narancssárga egy régi báliruhát, a szürke egy úti kosztümöt, melyben fiatalon és szerelmesen Itáliában jártam, s a barna egy öreg, meleg kendőt, melyben vizet hordtam a városkúti forrásból az ostrom alatt. Fellaskázva, összetoldogatva sok nemzedék öröme, bánata van felgombolyítva és csíkokba szőve előttem.

Rongyszőnyeg, szép szőnyeg, mesélő szőnyeg. Nincs az antik perzsa, az a vagyont érő bokhara, mely drágább lehetne az én szívemnek máma. Ronggyá lett életünkből újat, hasznosat, szerényet, emlékeztetőt sző össze ősi asszonymesterséggel kis sógorasszonyom. 

Szaladgál a hajócska, csattog a szövőszék. Hallgatom, nézem, és azt gondolom, hogy egy hatalmas kéz ezt a népet laskázta fel, toldozgatta össze, hogy fennhéjázó, úrhatnám, ronggyá lett mivoltát valami új, szerény, hasznos dologgá változtassa.

Valami meleg hála, mély bizakodás önti el a szívemet. Fuccsba ment bálok, kalandozások, szétfoszlott álmok, ambíciók, behegedt gyászok, eltűnt remények, egész rongy életünk Isten kezébe került. Szétszabdalt, felgombolyított és új bordában új mintát vett fel.  Jár a vetélő, csattog a gép és ebből a rongy emberanyagból, a nagy Takács, úgy érzem, valami jobbat, igazabbat készül kihozni.

Egyszerű, szegényes, magyar otthonok sikált padlóján, ha rongyszőnyeget láttok, letörölt lábbal, illő tisztelettel lépjetek rá asszonyok. Mi magunk vagyunk az a szőnyeg, Isten irgalmából nem szemétre lökve, meg sem is égetve, hanem a jövendő lába alá terítve, hogy rajtunk általmenve új nép haladjon teremtő Mestere felé.

(Zs. Tüdős Klára: Rongyszőnyeg - az Isten markában c. kötetből)


Elkezdtem gyűjteni Zsindelyné Tüdős Klára könyveit az utóbbi időben. Azokat is, amelyeket ő írt, illetve amit róla írtak. Testvéremnek, sógornőmnek köszönhetően egyre több van. Érdekes számomra ez az asszony. Több szempontból is. Nyilván - e naplóhoz kapcsolódva - a népművészet ihlette ruhatervezőt kellene első helyen említenem, de ugyanúgy érdekes számomra a néprajzkutató, a politikus-feleség, a sokféle tehetséggel és tevékenységgel megáldott nő, mint az Istenbe kapaszkodó ember. Életörömével segít nekem árnyalni a református gondolkodásról alakuló - eddig igencsak egyoldalú - képem.

Tehát őt olvasom és róla olvasok pár percben este, lefekvés előtt. Ennyi jut, nem baj.
A böjti szelek ellenére a metszést és a tavaszi kerttakarítást már elkezdtem odakint, bár azt nem lehet mondani, hogy jól állok.

Közben elkészült még ez az egyszerű sál (a felső képeken), a Télutó nevet kapta a színei, főleg a februárra jellemző rézvörös és rozsdabarna okán. Régóta őriztem már ezt a kedves fonalat, de önmagában még nem használtam semmire, csak más fonallal együtt. Ennek is eljött az ideje. Közben elkezdtem a magam részére egy horgolt virággyűjteményt, a tél végén minden este megpróbáltam elkészíteni egyet-egyet, mindig mást (két- és háromdimenziósat) és ami megtetszett, azt dokumentáltam a jövőre nézve. Talán a mintavirágokból is összeáll idén valami.

2019. február 7., csütörtök

Téli gondolatok reggeli fényben

A történet zárt vonalú, 
s bármily tág: kör, akár az élet. 
Mitől függ: víg? vagy szomorú? 
Hogy hol kezded, és meddig meséled.

(Fodor Ákos)

Régen nem írtam ide, ahogy decemberben már előre láttam, részben az ünnepek előtti készülődés, részben más teendők vitték el az időt. Nem is beszélve arról, hogy ma már a szószátyár naplók (blogok) kevésbé érdekesek, még a hűséges olvasóknak is ritkán jut rá idejük, hogy belátogassanak, vagy egy egész bejegyzést elolvassanak.

A képi és írásbeli kommunikáció nagy része ma már a Facebookon, az Instagramon, a Pinteresten és hasonló közösségi oldalakon folyik, ahol az információözön okán sem tölthetünk egy-egy bejegyzésnél pár pillanatnál többet. Kár. Mondanám, hogy nem is szeretem őket, de egyrészt tudomásul vettem, hogy egy kézművesnek célszerű ezeken a platformokon is valamilyen szinten jelen lenni, másrészt van néhány oldal - például a Pinterest - amit tényleg szívesen látogatok. Nem elsősorban azért, hogy a saját munkáimat mutogassam, hanem mert régóta kapok itt - akár napi pár percben is - finom inspirációkat. Ráadásul vizuális értelemben is kellemes, szép megjelenésű az oldal, nincsenek reklámok, felugró ablakok, és ismerkedni, barátkozni, másokkal örökké kommunikálni sem kötelező. Én ugyanis - dacára a virtuális jelenlétnek - nem vagyok igazán társasági ember, legalább akkora szükségem van az alkotó magányra, a csendre, mint az időnkénti "látva lássanak" magamutogató kitárulkozására.

Valószínűleg ezért ragaszkodom a napló (avagy blog) kissé háttérbeszorult világához is. Látok magam körül is sok alkotót, aki lassanként cserbenhagyja korábbi blogját, mert ugye jelen kell lenni a fent említett oldalakon, és még ki tudja, hány helyen, és persze valamikor alkotni is kell, nem beszélve a napok sok-sok egyéb teendőjéről.

Egyszóval könnyebb, gyorsabb minden más, hétközben egy-egy képet kitenni valamelyik közösségi platformra, mint leülni és naplóbejegyzést írni. Nincs is mindig mondanivaló. Én sem ígérhetek semmilyen rendszerességet, de ismerve magamat, valószínűleg megmarad ez is, ez a közlési forma. Ahogy tíz éven keresztül ott volt nekem a Napmátka tűzhely (ma már inkább archív recepttár és az akkori évek szomorú-vidám története), úgy most itt van néha mondandóm, és még ritkábban időm, hogy le is írjam, mert ugye nem olyan fontos. És tényleg.

Fontossá inkább az teszi, hogy itt itthon vagyok. Kicsit olyan, mint amikor benyitok a saját szobámba. A virtuális napló oldalát én rendezem be, szabályait én szabom, még akkor is, ha ez egy Blogger template-en történik. Én döntök még a színekről is, a tartalomról is. Hogy kit engedek be. Ezt semmilyen közösségi oldal nem adja meg nekem. Egyfajta második otthon. Virtuális műhely.

Ezért ragaszkodom hozzá. A lehetőségei elegendőek, s bár tanultam némi html, css programozást (minimális szinten), kevés időmet inkább fordítom a tartalomra, mintsem egy saját honlap megalkotására, bár korábban ez is megfordult a fejemben. Egyelőre nem akadályoznak a sablonok, pedig számomra elég fontosak az apró részletek.

De pár szót inkább a mostani képekről. Ahogy az Ében esetében, ezúttal is téli reggelen fotóztam, bár nagyjából két hónap különbséggel. Egyre jobban tetszik ez az időszak, minden egy kicsit más arcát mutatja, másképpen fürdik a metsző hidegben és a puha fényben. A képek apropóját az adta, hogy egy kedves ismerős kérésére előkerestem néhány korábbi, nagyobb mintadarabot. Ezt a csipkemintát például a Napkelet nevű felsőhöz készítettem pár éve, hogy lássam az anyag esését. Más árnyalatokat mutat, mint a ruhadarab oldalán (az első fényképezéskor) vagy akár néhány hónapja, amikor újrafotóztam az új babán. Más, és mégis ugyanaz.

A fény arcai... Szeretem, ahogy változnak a színek a változó fényben. Nem szeretek igazságot tenni, amikor kérdezik, melyik az igazi: mindegyik az. Ez külön öröm. Ahogy a rózsáim is más-más színűek a reggeli és az esti fényben, de a májusi vagy a szeptemberi virágzáskor is...