2018. december 6., csütörtök

Ében

ében órákon itt ülök 
szobádból kivert küszöböd
hallgat: meztelen a kés 
ma élünk - és ez is kevés

(Hét ajtó avagy: variáció a kékszakállúra - részlet - 
saját v., 2007)

Ébenfekete órák idején elkészült hát az Ében is, ami angolul az Enchanted Rose nevet kapta. Általában minden darabomnak van magyar és angol fantázianeve a különböző közönség okán, hiszen ezek a munkák a Ravelry-re is felkerülnek, de ide a műhely oldalára is el-ellátogatnak angol anyanyelvű olvasók, ezért a kétnyelvűség. Ahogy jelen esetben is látható, a két elnevezés gyakran nem tükörfordítás, de még csak nem is fordítás. Nagyképűen alkotói szabadságnak mondanám. Mert két név ugye legalább kétszer annyi analógiának ad teret, ezért is szeretem. Lehetőség. (Az analógiára jó lenne magyar kifejezés, de semmi jó nem jut eszembe. Pedig néztem a szomagyarito.hu-n is, jó kis oldal, de ezzel a szóval még senki nem próbálkozott. Megfeleltetés? Gondolatátvitel? Hm... nem az igazi.)

Ennyit a nevekről. Vagy mégsem? Az ében órákkal az előző bekezdésben ténylegesen a "sötétség birodalmára" utalok, így hívom ezt a nemszeretem időszakot, ami az október végi óraátállítástól karácsonyig tart. Utána már kifelé jövünk, ha csak egy-egy perccel is. A sötét szinte lehetetlenné teszi, de legalább is nagyon megnehezíti a színekkel való munkát és persze a fényképezést is. Ugyanakkor kétségtelenül a tél az, amikor kicsit több idő jut a kézimunkára. Ebben a kettősségben, kompromisszumban született a Lázsiás, és most pedig ez a horgolt gyapjúgallér, amely az előző munkámmal ellentétben szimmetrikus és azonos formájú virágokból áll.

A darab neve azonban a színére utal (nem pedig a komor sötétségre, amely során készült), és bevallom nem gondoltam magam sem, hogy ez a fonal ilyen hamar - sok másikat megelőzve - megtalálja a célját. Csak a horgolás közben derült ki, hogy jóval több felfénylő galambszürke, helyenként kékes, vöröses szakaszokat tartalmaz, mint azt a motring sugallta. (Hiába: kötve, horgolva minden fonal kicsit másképp mutat.) Egyszóval megszerettem a színét, ugyanis a tiszta fekete nem az én világom. Általában véve kevés erős, tiszta színt kedvelek. Fekete helyett például szívesebben viselek antracitszürkét.

A kihívást főként az jelentette, hogy ebből a fonalból is csak egy motringot vásároltam annak idején... Kombinálni más fonallal nem akartam, így jött megint a matematika és a sűrű méregetés. A konyhai mérleg helyett kaptam férjemtől egy kis méretű, digitális postamérleget, így folyamatosan tudtam ellenőrízni a terv kivitelezhetőségét. És persze a terv is ennek megfelelően alakult munka közben. Mindig egyfajta siker, öröm, ha úgy tudok befejezni egy munkát, hogy elég a fonal, de nagyon kevés a maradék. Így volt ez az Ezüsthíd esetén is, most is.
Egyébként ez tényleg fontos szempont, mert elég drága fonalakról van szó, szállítással együtt 10 ezer forint körül van egy motring (=115 gramm, 182 méter.) Az ára az oka annak is, hogy noha egy ilyen darab kivitelezése nem vesz igénybe tetemes időt, a tervezés, újratervezés, mire használjam fel a fonalat dilemmája komoly kihívás. Ebben ugyanis nemcsak az van benne, hogy jól sikerül-e a darab (úgy, ahogy mondjuk álmatlan ében éji órán magunk elé képzeltük), hanem az is, hogy ezt a fonalat akkor már másra, más tervhez nem használhatjuk.

Van néhány olyan fonal a szekrényemben, amelyeket pont azért nem használtam még fel, mert több tervhez is kellenének... Ezen azért nem görcsölök, majd eldől a sorsuk, pusztán az időtényezőről írok itt, kissé össze-vissza csapongva. Nagyon lassan szánom rá magam ezekre a döntésekre, így azután még lassabban készülnek el a darabok.

Szép ez az ében szó. Gyerekkoromban megszerettem már, a Hófehérke meséből, ott hallottam először. Akkor még nem gondolkodtam azon, hogy egy ébenfekete hajú hölgynek legfeljebb a mesében van hófehér bőre (mármint ha a festés lehetőségeitől eltekintünk.)

De nézzük most már a kivitelezést! Ahogy általában, most is viszonylag kis tűvel horgoltam, 3.5 mm-est használtam a virágokhoz, 2.75-öst a ráhorgolt körökhöz. Ily módon a kész darab tetszés szerint lesimítható a vállakra, mellkasra, de kissé kifelé / felfelé hajlítva (a képeken) is szépen megtartja a formáját. A varrást megint nem tudtam megspórolni. Ha már közben, sorban illesztem a virágokat (vagyis egymáshoz horgolom), akkor nem dönthetem el, hová melyik motívum kerüljön. Tehát elkészítettem az összes virágot, és utána a döntöttem a sál végleges formájáról, az egyes virágok elhelyezéséről, majd összevarrtam őket. A Lázsiásnál használt rejtett, párizsi kapcsos zárás helyett itt egy egyszerű organza szalagot fűztem a két középső virág szirmaiba, illetve egy könnyű medál is került rá. Ami az ékszereket illeti, a fém, a fa és a bőr mellett (felett?) nekem az üveg a nagy kedvencem, ami mindig játszik a fénnyel...

A fényképezéssel nagy szerencsém volt. Sok-sok ködös szürke nap közepette egyik reggel egy órát sütött a nap. A fedett kapualjban szép szórt fényt kaptak a képek.

Az ünnepek előtt már nincsenek, nem is lehetnek nagy tervek, nem lesz rá idő. De talán a tél alatt még igen. Meglátjuk.

Még egy dolog. A Napmátka műhely Facebook oldalára feltöltöttem néhány kihasználatlan, ezért eladó, újszerű és hibátlan kézimunka eszközömet (Asford termékek: elektromos rokka, színkeverő tábla, szövőkeret.) Akit esetleg érdekel, ide kattintva megnézheti, illetve a Bolt menüben is talál rövid leírást.